 |
A Shkhara gerincén Moszkva. Utunk egy állomása, ahol gépet váltunk a Kaukázus felé. Egy évig terveztük ezt az utat, és most már az események felgyorsult pillanatait követjük. Rövid városnézés után már a hajnali gépen ülünk, mely döcögve landol Mineralnie Vodi repterén. Pár órás várakozás következik, mely alatt tudatosul bennünk, hogy Keleten vagyunk, ahol nem szokás sietni. Ennek ellenére a dolgok gyorsan rendeződnek és délután már száguldunk is egy kopott Lada Nivával Nalchik, majd a Bezingi völgy felé. Nyelvi nehézségeinket leküzdve megtudjuk a sofőrünktől, hogy az út 90 km, és ezek után már csak találgatni tudjuk, hogy mikor érünk oda. A kezdeti széles aszfaltút egyre szűkül, majd elhagyva az utolsó falut (Bezingi) egy földúton haladunk egyre feljebb, átlépve a határzónát, mígnem a korom sötétben egy széles parkolóba be nem állunk. Megérkeztünk a Bezingi Alpin táborba.
Kedves fogadtatásban van részünk, a tábor vezetője Ali Anaev vár, és megmutatja a sötétben, hogy mit merre találunk (WC, zuhanyzó étterem, hegyimentők, sátrak), melyeket az utazás és az elmúlt napi események után alig bírunk megjegyezni. De nem is törjük magunkat, hiszen három hét alatt lesz alkalmunk kiismerni a környéket. Másnap hajnalban körüljárjuk a tábort, bejelentkezünk a hegyimentőknél, majd miután a fölösleges csomagjainkat is biztos helyre tesszük, elindulunk 40 kg-os zsákjainkkal a Kaukázus leghosszabb gleccserén, az Ullu Csirán (Bezingi gleccser, 19,6 km) felfelé.
A Bezingi Alpin tábor 2500 m-en fekszik, innen indulunk aznapi célunk, az Osztrák bivak (helyi nevén Dzsangi-kosh) felé 3200 m-re, ami 8-9 óra gyaloglást jelent. Szép időnek örvendünk szerencsére, így jó tempót diktálva magunknak igyekszünk minél hamarabb a jegesebb részre érni a gleccseren, ahonnan csodálatos látvány tárul elénk, a híres Bezingi fal a maga csúcsaival: Ljalver 4350 m, Gesztola 4858 m, Katin-Tau 4970 m, Dzsangi-Tau 5051 m, Sota Rustaveli 4960 m, Shkhara 5200 m. Mintha egy drapéria lenne belógatva a csúcsoktól fogva, olyan légiesen lógnak a fal függő gleccserei a több mint ezer méteres letörések fölött. Tekintetünk be sem tudja fogni ezt a 6 km hosszú hegygerincet, mely teljesen lezárja a völgy végét, ezáltal egy "T" alakot formázva. Mi ebben a nagy "T" alakú gleccseren balra tartunk egy éles morénán a Dychniauz hágó irányába. A fal mögött már lemenőben van a nap, csak a Canner hágó (3900 m) felől világítja meg úti célunkat, a Shkharát.
Sötétben, este 10-re, fáradtan érjük el az Osztrák bivakot, ahol kellemes fogadtatásban van részünk. Öt lengyel fiatal forró, édes teát kínál nekünk. Úgy érzem megérkeztünk, hegyek és hegymászók között vagyunk, és ezzel az ismerős érzéssel – amellyel oly gyakran találkoztam már a Tátrában és az Alpokban – hajtjuk nyugovóra fejünket.
Reggel még érezzük a tegnapi nehéz zsákok nyomait, de hajt a kíváncsiság és a szép idő, hogy felfedezzük a környéket, akklimatizálódjunk. A nap már teljes egészében bevilágítja a Shkharát, melynek látványát már több fotóról ismerjük, de nem győzünk betelni vele, hogy ennek részesei lehetünk.
Bőséges reggeli után a Sella (4341 m) csúcsára megyünk. A csúcs a nevét a híres olasz Vittorio Sella (1859-1943) fényképészről kapta, aki három alkalommal is (1889, 1890, 1896) szervezett expedíciót a Kaukázusba, csodálatos fényképekkel dokumentálva azokat. Útvonalunk a Sella É-i jéglejtőén visz fel, majd a hosszú gerincen a csúcsig (3A nehézség az orosz számozás szerint). Csak kevés felszerelést, némi csokit és folyadékot viszünk magunkkal, így a kalauzidőből sikerül faragnunk, ezáltal több időnk marad a csúcson a fotózásra, és a nézelődésre.
Másnap a tervezett négy órai indulás helyett inkább pihenünk, majd 9-kor elindulunk a Dychniauz hágó felé. Útközben a hágó melletti csúcsot szemeljük ki, ahonnan szintén nagyszerű kilátás nyílik a Shkhara gerincére. Egy óra alatt érjük el a csúcsot, a magasságmérőm 3950 m-t mutat. Lévén, hogy csapatunkból csak Szász Laci (Szalac) járt már 5000 m felett, nem tudjuk, hogy hogyan fogunk teljesíteni egy technikailag nehéz gerincen. Pulzusunkat és az időjárást folyamatosan figyelve, úgy döntünk, hogy holnap hajnalban, ha az idő is megfelelő elindulunk a Shkharára.
Hajnali kettőkor kelünk, csillagos az ég, majd fél négykor elindulunk a gleccseren. Az éjjel nem fagyott, langyos szellő fúj a völgyből, melynek nem örülünk és a hó is süllyed. Mit csináljunk? Nem tudjuk, hogy ez most a hegység földrajzi helyzete miatt van-e vagy pedig meleg front közeledik. Ugyanis a Kaukázus Olaszország középső részével fekszik egy szélességi körön.
Másfél óra alatt érjük el a Shkhara gleccsert. Szerencsére itt fagyottabb a hó, pedig nem járunk sokkal magasabban. A távolban fejlámpák fényei villannak meg, elindult az ukrán parti is, akikkel a táborban ismerkedtünk össze. Tört angolsággal elmondták terveiket, hogy ők is a Shkhara gerincet, a Cockin utat (4B-5A) szemelték ki, azt amit mi is. Mire a gleccser lábához érünk, eloltjuk fejlámpáinkat. A hegy nagyságát most kezdjük érezni igazán, ilyen jégletöréseket és szakadékokat még az Alpokban sem láttunk. Ezt az oldalt a Mt. Blanc Brenva oldalával szokták összehasonlítani. Útvonalunkat a gleccser labirintusában az akklimatizációs túráink alkalmával néztük ki. Lévén, hogy a Cockin utat itt nem követhetjük a gleccser változása miatt, kénytelenek vagyunk a Tomashek pillér melletti oldalon menni. Az Osztrák bivakban erről az útvonalról is megoszlanak a vélemények, de amint egyre feljebb megyünk, könnyebbé válik a terep. Időközben beérnek az ukránok, elszívnak egy pár cigarettát, megbeszéljük az útvonalat, majd hagyjuk, hogy ők menjenek elöl a gleccseren. Eközben Laci folyamatosan rögzíti az útvonalat a GPS segítségével. Egy teknőszerű jégfolyosóban járunk, éppen amikor kiáltásokat hallunk az előttünk haladóktól. Kövek száguldanak el mellettünk. Utólag tudom meg, hogy az egyik kavics Laci lábai között süvített el. Mi vesszük át a vezetést, melynek az ára, hogy egy pár száz méterrel feljebb jutunk ki a labirintusból. Gyorsan korrigáljuk az irányt, majd megint az ukránok nyomait követjük. Fél tízre érjük el a platót, az első táborlehetőséget az útban, ahonnan teljes fénypompájában szemlélhetjük a Tomashek pillért, mely a Kaukázus legnehezebb útjai közé tartozik.
Felállítjuk sátrainkat, főzünk, havat olvasztunk és pihenünk. Eközben az ukránok folytatják az utat felfelé a kuloárban. A Cockin út technikailag legnehezebb szakasza ez, ahol a kezdeti 200 m-es, 45-50 fokos jéglejtőt egy 300 m-es 40 fokos havas gerinc váltja fel, mely kivezet a tényleges gerincre. Délutánra jár az idő, már 6 órája a kuloárban vannak az ukránok. A nap erősen éget, a kuloárban folyamatosan folyik lefelé a hó, lecsupaszítva a jeget. Órákat alszunk, a sátorban elviselhetetlen a hőség. Amint a nap lemegy, gyorsan előkészítjük a holnapi felszerelést. Az ukránok már eltűntek a gerinc mögött. A hosszú pihenőnek köszönhetően, hajnali fél 4-kor indulunk az ukránok nyomain. Laci mássza át a peremhasadékot, majd ő vezet végig a kuloárban. A lámpája fénye eltűnik a sötétben, csak a lehulló jégdarabok kopogásai sejtetik egy újabb biztosítás elhelyezését. Szalaccal követjük Lacit, amilyen gyorsan csak tudjuk, egyik csákányütés a másikat követi, a jég nagyon jól tart. Időközben felkel a nap, élvezzük a melegét és a kilátást, de tudjuk, hogy nem időzhetünk sokat ezen a szakaszon. A kivezető 300 métert szimultán másszuk ki, folyamatosan biztosítva egymást. Amint kiérünk a gerincre, az ukrán barátainkkal találkozunk, akik egy kövekből rakott pár négyzetméteres teraszon bivakoltak a tegnapi küzdelmük után. Üdvözöljük őket, letesszük fölöslegesnek ítélt fél-kötelünket, rögzítve egy kőhöz, majd folytatjuk az utat. Az ereszkedéshez szükségünk lesz majd rá, viszont cipelni nem akarjuk tovább. Az idő egyre jobban melegedik, én veszem át a vezetést. Egy éles gerinc következik, ami enyhén emelkedik. Kezdetben azt sem tudom, hogy a tetején vagy az egyik oldalán menjek, aztán rájövök, hogy az északi oldalán nem süllyedek, a hágóvasak hegyein jól állok, a csákányt viszont a déli oldalon szúrom le. Így elég gyorsan tudok haladni. Az idő tiszta, a táj csodálatos és sikerül végre a grúziai panorámát is megpillantani.
Egy újabb nehézséggel találjuk szemben magunkat, a hópárkányok váltakozó irányával. Próbálok folyamatos tempóban haladni, majd egy-két meredekebb hópárkány után elérjük a második bivak lehetőséget, egy széles platót. Itt bevárjuk ukrán barátainkat, akik a kényelmetlen éjszakájuk után úgy döntenek, hogy itt tábort vernek. Rövid pihenés után úgy döntünk, hogy megpróbáljuk elérni a harmadik táborhelyet, és folytatjuk az utat, ami sem távolságban sem szintben nem tűnik soknak, a leírás szerint a sziklafelszökés után kell lennie. Szalac veszi át a vezetést. Itt könnyebb a terep, majd 100-150 méter után újból meredekké és kitetté válik. 11 óra körül jár az idő, a hó már egyáltalán nem tart, a nap a gerinc mindkét oldalát felmelegítette.
Egy szélesebb hópárkány hátán bevárnak Laciék, újból én megyek előre. A gerinc 10 métert lejt, aztán ismét emelkedik. A hópárkányok itt teljesen elálltak a tényleges gerinctől. Megpróbálok egy hószöget leszúrni, de a kásás jég miatt kalapáccsal sem tudom leverni, ezért beállítom a jégformák között egy lyukba és meghurkolom a hófelszín fölött. 20 méter után egy jégcsavarral próbálkozom, de a lyukacsos jégből becsavarás után kézzel húzom ki. Egy kis bányászás után a csákánnyal szilárdabb jeget találok, és abba csavarom bele. Közben visszanézek, Laciékat látom a hópárkányon majdnem térdig állva a hóban, stabilan. Megnyugtató érzés, legalább a stand jó. Folytatom az egyensúlyozást
kitapogatva a gerincet, nyomaim után kisebb hófolyásokat indítok el a déli oldalon, melyek zizegve csúsznak le, majd dübörgő lavinaként végzik több mint ezer méterrel alattam. A hó itt annyira laza, hogy egy csákányütésre egy nagyobb darab olvadt felületi kéreg szakad be, ami alatt lyukacsos jég adja a "biztos" talajt. A nap erősen tűz, lassan haladok, minden egyes lépéssel öregebbnek érzem magam. A lecsúszó hó zizegése kezdetben idegesít, egy idő után tengermorajlássá szelídül gondolataimban, ami megnyugtat. Végül is két tenger szomszédságában mászunk, jut eszembe. Ennek a gerincnek a mászására vágyok egy éve, és most amikor itt vagyok, félelemmel egyensúlyozok közel az orosz és a grúz határhoz 4600 méter magasságban. Az előttem levő sziklafelszökésig, talán még két kötélhossz van hátra, és két hópárkány vár ellentétes irányú kihajlással. A kötél elfogy, stand híján a gerincre ülök és megpróbálok egy jégcsavart becsavarni. Ez is több a semminél, de kénytelen vagyok itt standolni pedig már csak pár méter kellene és elérném a biztonságot nyújtó sziklákat. Laciék is elindulnak, folyamatosan biztosítjuk egymást, a kicsúszás esélye itt maximális. Nyomaimon gyorsabban haladnak, pár perc alatt ott állnak mellettem. A szikláig kimászom az utolsó pár métert a gerincen, és amikor 2 jégcsavart is becsavarok a sziklák tövében levő vízjégbe akkor fellélegzek. A sziklafelszökés IV-es nehézségűnek tűnik, két mozdulat után fenn állok a tetején, majd bevárom Laciékat. A bivaknak itt kell valahol lennie, a kalauz szerint egy hóbarlangot kell keresnünk. Tovább mászok a gerincen, ami hasonló az eddigiekhez, kitett és éles. Folytatni az utat a következő bivakhelyig nagyon kockázatos lenne ilyen hóviszonyok mellett és az időből is kifutottunk. Körbenézek, de semmi bivakolási lehetőséget nem látok, a gerinc két oldala ezer méterekre szakad le. Visszamászok a sziklákra, Laciék egy-egy kőtömbhöz kötötték ki magukat a gerinc oldalában. Úgy döntünk, hogy itt bivakolunk. Nehezen barátkozok meg a gondolattal, hogy még egy kényelmes ülőhelyem sincsen, újból kimegyek a gerincre majd elkezdem lelapátolni a havat a szikláról. A nap már lemenőben van, sietnem kell, gyors mozdulatokkal szélesítem ki a párkányt és próbálok elég széles helyet kialakítani mindhármunknak. Felhúzom a segédkötelet Laciéktól, majd miután kifeszítem körben hócövekekkel, felhúzom a zsákokat is. Sikerül elhelyezkednünk meglehetősen kényelmesen ezen a 3 négyzetméteres területen.
Szalac beindítja a főzőt mi pedig segítünk neki a főzésben. A meleg leves jól esik, szalonnával nyomtatjuk le és aszalt barackot eszünk a végén. Amint a nap lemegy elered a hódara, egy cseppet sem örvendünk a helyzetnek. A kis jégdarabok mindenhova begurulnak, ezért a sátorral próbáljuk betakarni magunkat, hogy kivédjük kopogásukat. Egy óra után eláll a szórás, még egyszer ellenőrizzük, hogy jól állnak-e a hócövekek és a kordon, majd bebújunk a hálózsákjainkba és megpróbálunk aludni. Az égen a csillagok sejtelmesen ragyognak, a rossz idő jele lenne, hogy ennyire fényesek, vagy csak "közel vagyunk" az égiekhez? Ezzel a gondolattal merülök álomba. Éjjel többször is arra ébredek, hogy a telefonom a belső zsebemben bekapcsolódik és a PUK kódot kéri, legszívesebben "ledobnám" valamelyik országba innen a semmi fölül.
Hajnalban az ég felhős, de azért a nap megmutatja narancsszínű korongját a Koshtan-Tau mögül, színpompás panorámát varázsolva körénk. A tegnapi mászás után úgy döntünk, hogy visszafordulunk. Mire összeszedjük a csomagjainkat, már jönnek is az ukránok, és üdvözölnek minket. Nem értik miért adjuk fel ilyen könnyen. Mire a sziklatömbről is leereszkedünk, amin aludtunk, látjuk, hogy ők is jönnek utánunk. Zavarban vagyunk, hiszen az előbb említették, hogy ők tovább mennek. Bevárjuk őket és elmesélik, hogy az egyik társuk kicsúszott, és zuhanás közben eltörte az egyik ujját.
Lefelé menet egy idősebb orosz párossal találkozunk, akik nyugodtan folytatják az utat, nem zavartatva magukat az eseményekkel, sem a közelgő rossz időjárással. Vegyes érzelmekkel nézem az oroszok nyugodt tempóját. Utólag tudjuk meg, hogy előző évben már végigmászták a Bezingi fal gerincét (6A), és mostani mászásuk a Shkharára 5 napig tartott.
Innen már együtt mozgunk az ukránokkal, a kuloárban egymást segítve ereszkedünk le, miközben kölcsönös kíváncsisággal nézzük, hogy ki milyen technikával ereszkedik. A platót elérve (ahol az egyik sátrunkat letettük tegnap) úgy döntünk, hogy itt éjszakázunk, nincs miért siessünk, mivel a gleccser a délutáni órában veszélyes lehet. Jó szerencsét kívánunk barátainknak, akik sietnek, hogy orvosi ellátásban részesítsék társukat.
Pihenünk és az elmúlt napok eseményeit vitatjuk meg. Éjjel erős széllökésekre ébredünk, behozzuk a zsákokat és jégcsavarral rögzítjük a sátor bejáratát. Közben elered az eső is és örülünk, hogy mindez nem a gerincen történik velünk. Az oroszokra gondolunk, akik fenn vannak valahol.
Másnap borult égre ébredünk, sietve szedjük össze csomagjainkat, majd reggel 10-re már az Osztrák bivakban vagyunk. Váratlan látvány fogad, több hegymászó tanfolyam is zajlik egy időben, benépesítve a tájat tarka sátraikkal. Egy kiadós ebéd után, összeszedjük az itt lepakolt csomagjainkat, majd lassan elindulunk a gleccseren lefelé, újabb célok után nézve.
Sajnos az időjárással nincs szerencsénk, amint elérjük a Baran-Kosh táborhelyet a Köl hágó közelében, elered az eső, nehéz felhők borítják be az eget, a széllökésekben alig lehet talpon maradni. 3000 m fölött a hegyeket sűrű felhő borítja. Esős éjszaka után egy rövid túrát teszünk a Canner hágó irányába, de a felhőbe egyikünknek sincs kedve belemászni, ezért összeszedjük a Bezingi gleccseren hagyott depónkat is és elindulunk az Alpin tábor felé.
Este 8-ra érjük el a tábort, meglepetésünkre vacsorával fogadnak, amit nyomtalanul el is tüntetünk. (A táborban a szállás egy sátorral 4, a szobák 6 euróba kerülnek, vacsora pedig 3 euró, amit lehet előre kérni.)
Az idő nem változik, köd van és folyamatosan szitál az eső. Még a helyiek sem tudják hogyan alakul. Háromnapi várakozás után teszünk egy kísérletet a Mizirghi gleccseren fölfelé egy közeli csúcsra, a Kursantra. A köd és a szitáló eső teljesen elveszi a kedvünket, bezártnak érezzük magunkat.
Beszélünk a tábor vezetőjével és megszervezzük a fuvart vissza Nalchikba, majd Azauba, ahonnan következő célunkat, az Elbruszt fogjuk megmászni.
Az Elbrusz nem egy hegymászóélmény. A sok turista és pénzéhes bazáros látványától Zermatt jut eszembe, ahol egyre kevesebb hegymászót látni. Ezért megpróbáljuk az időnket itt csak a csúcsmászásra korlátozni. Három nap alatt megmásszuk a hegy Ny-i és K-i csúcsát, majd sietünk át az Adil-Su völgybe, ahol korábbi beszámolókból szép mászó lehetőségekről hallottunk.
Első táborhelyünk itt egy kis kemping, amit az oroszok nagy szeretettel használnak. Fák között, patak mellett állítjuk fel sátrainkat. Innen megyünk fel a "Zöld vendéglő" nevű füves platóra, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Dzsantugan, a Bashkara és más nevezetesebb csúcsokra. Idáig kísér Laci, majd egy kisebb túra után a gleccseren elbúcsúzunk tőle, ugyanis lejárt a szabadsága sietnie kell haza. Szalaccal maradunk és a ránk hagyott tömérdek élelemmel.
Másnapra tervezett indulásunkat az időjárás keresztbe húzza, reggel nyolckor elered az eső, ami csak délután fél 2-re áll el. Kis sátrunkban nem tudunk huzamosabb ideig feküdni, ezért behúzódunk az omladozófélben levő bivakházba közvetlen a tábor közelében. Csöpögő gerendák között figyeljük a tábori eseményeket, illetve a felhők közül kibukkanó hegyeket. Csend van, az eső kitartóan szitál, néha-néha egy kibújó embert látni a sátrakból, amint szemléli az időjárást.
Délután kitisztul, majd egy kisebb túrát teszünk a Dzsantugan É-i falának a beszállásához, majd elhatározzuk, hogy hajnalban indulunk a normál úton.
A reggelt izgatottan várjuk, sietünk a gleccseren, minden gondolatunk a hegy körül forog. A nap már megvilágítja az Elbruszt, aktív vulkán látványt kölcsönözve neki. A fagyott gleccseren jól haladunk, gyorsan elérjük a hágót, ahonnan teljes egészében szemlélhetjük a Dzsantugan kuloárját, amiben sajnos már csak egy kis hófolt van a kőtörmeléken.
Elérjük a beszállást, én veszem át a vezetést. A mozgó köveken egymásra és a kötelünkre próbálunk figyelni, miközben sietünk felfelé. Hamarosan elérjük a felső hófoltot, ahol a hágóvasainkat és a csákányokat letesszük, innen már nem lesz szükségünk rájuk. A mászást a kuloárban kezdem meg, de áttraverzálok a bal oldali pillére, miután egy-két apró kavics száguldva elsüvít mellettem. A pillér jobban biztosítható. Egyik kötélhossz fogy a másik után, majd az utolsót – ami kivezet a csúcsra – átadom Szalacnak. Panorámánk csodálatos, a távolban a Bezingi csúcsait pillantjuk meg, ahol a felhők jelenleg is súrolják a Kaukázus legmagasabb hegyeit. Egy órás pihenő a csúcson, és elkezdünk leereszkedni. Mire elérjük a beszállást, a felhő átkúszik a Dzsantugan vállai mögött. A tábort délután 4-re érjük el boldogan és fáradtan.
Utolsó nap Szalaccal a Gumacsi és a Via-Tau közötti gerincen egy kis sziklatűre is felkapaszkodunk, hasonlóan tiszta időben, és csak azt sajnáljuk, hogy nem ilyen időnk volt végig a három hét alatt. Ez a kis sziklatömb – melynek nevét nem tudtuk meg – meredeken töri át a gerinc havas vonalát a maga 20 méterével, tömbszerű falaival. Úgy érzem, hogy ennek megmászása a Kaukázus csodálatos búcsúajándéka e három hét után, és boldogok vagyunk, hogy a legnagyobb hegyeinek közelébe engedett.
További
képek: Kaukázus2008, Caucasus2008
Írta: Csáki István |
|
